2012. szeptember 10.
Emlékszem, amikor a Redemptor hominis kezdetű első enciklikámat írtam, több mint húsz évvel ezelőtt, elmélkedéseimet mintegy végigkísérte a napjaink embere által átélt félelem kérdése. E félelem számos forrása közül az egyet külön is kiemeltem: az ember állandó fenyegetettséget érez saját alkotásai, saját kezének s különösen saját értelmének és akarati törekvéseinek művei részéről. Úgy tűnik, hogy ma, az új évezred kezdetén ez az érzés még erősebb. Túl gyakran fordul elő ugyanis, hogy az, amit az ember a gondolkodás és a technika új lehetőségeinek köszönhetően létrehoz, egyfajta „elidegenedésen” megy át – ha nem is teljesen, de bizonyos mértékben kicsúszik alkotói ellenőrzése alól, és szembefordul az emberrel.
2012. szeptember 11.
Egyedül az igazságosságból születhet szabadság és béke. Csak ezekre az értékekre lehet emberhez méltó életet építeni. Nélkülük nem marad más, csak romok és a pusztulás.
2012. szeptember 12.
A Szűzanya minden kegyhelye a béke és a kiengesztelődés helye.
2012. szeptember 13.
A béke neve: igazságosság, szolidaritás és szeretet.
2012. szeptember 14.
Az emberi ész képtelen kimeríteni a Szeretet kereszten megjelenő misztériumát; a kereszt ellenben meg tudja adni az észnek a végső választ, amit az keres.
2012. szeptember 15.
A hit – benső fényének köszönhetően – teljes mélységében feltárhatja mindannak jelentését, ami a tudományos elemzés számára érthetetlennek, sőt egészen abszurdnak tűnik; ilyen például a halál,a szenvedés és a rossz.
2012. szeptember 16.
Két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje. Amikor az ész és a hit látszólag szembekerül egymással, akkor minden bizonnyal vagy a kulturális tevékenység, vagy a hitből táplálkozó reflexió túllépte saját illetékességi körét, nem vette figyelembe saját módszere követelményeit.